Azt gondolom, bevezetésképpen röviden felvázolom, hogy hogy is jutottam idáig. Hogy itt ülök szombat este, élvezem a (viszonylagos) nyugalmat, és az első blogbejegyzést írom egy olyan oldalhoz, amit kábé egy órája hoztam létre úgy, hogy tegnap pattant ki a fejemből, hogy márpedig én ilyet csinálok. 
Az egész... nem is tudom pontosan, talán 2013 őszén kezdődött.. akkor valami elindult a kis fejemben, önismerettel, önmagammal való foglalkozással kapcsolatban, amikről majd még biztosan fogok írni a későbbiekben. Most a lényeg annyi, hogy ez a folyamat idén június 28-án jutott el oda, hogy egy durvább veszekedés során egyszer csak - és tényleg nem tudom másképp mondani - felébredtem. Megvilágosodtam. És tudtam, hogy bármennyire is gyengének tartottam magam eddig, nem vagyok az. Bárki vissza akar tartani, nem tud. Ha menni kell, akkor megyek is. Nem baj, hogy nem tudom, hogyan? Hova? Mi lesz velem és Kistücsökkel rövidtávon? Mi lesz hosszútávon? De megyek. Mert kell. És ezt így nem lehet tovább. És ezért nehéz ám másoknak segíteni. Kívülállóként mindig nagyon jól átlátjuk, hogy a barátunk, szerettünk mennyire rosszul érzi magát. Szenved. Fáj neki. Nem önmaga. Megpróbálhatunk beszélni vele, de tényleg, most már saját tapasztalatból mondhatom, hogy semmi értelme. Amíg ő nem érzi úgy, hogy lépni kell, addig mondhatunk bármit. Viszont ha egyszer megjön ez a löket, akkor senki és semmi nem tarthatja vissza. 
Éppen ezért, az olyan jellegű  kérdéseket, hogy "mióta őrlődtél?" "mióta volt gond a házassággal?" "mikor döntötted el, hogy lépni fogsz?" nincs konkrét válaszom. Azt szoktam erre mondani, és lehet, hogy ez némelyeknek kissé spirituálisan hangzik (lehet, hogy az is), hogy én tudatosan sohasem őrlődtem. Legalábbis, nem ezen, hogy válni kellene. Azt éreztem, hogy folyton szorongok. Folyton meg akarok felelni. Hogy elegem van a sok negativitásból, puffogásból, mérgelődésből. Hogy hiába dolgozom én magamon, hogy pozitív és jókedvű legyek, ha otthon ezt egy másodperc alatt, akár csak egy nézéssel porrá zúzzák... És ahogy elindult ez a folyamat, ez a változás bennem, jó fél évvel a döntés előtt, azzal együtt valahogy, sok minden más is elindult. A négyéves gyerek otthon hihetetlen dolgokat kezdett mondani, mintha terelne egy irányba... Mintha elkezdtem volna bevonzani a pozitív embereket. Olyan embereket, akiktől rengeteg szeretetet és erőt kaptam és kapok mind a mai napig. Na ezen mondjuk akkor már elgondolkodtam, hogy hogy is van az, hogy x éve nem látott, újra felbukkant régi ismerősöktől, vagy olyanoktól, akiket viszonylag rövid ideje ismerek, több biztatást, bátorítást és szeretetet kapok, mint otthon, attól, akitől a leginkább várnám? Mit többet... Otthon mostanában miért csak a lehúzás megy? És miért kell ezt nekem eltűrnöm? Hát ilyenek.... ilyenek vezettek ahhoz, hogy - milyen érdekes, a blog nevét figyelembe véve, pedig ez nem tudatosult bennem, csak most, hogy leírom - júniusban, a Tündérfesztivál napján, miután hazamentem, megszületett a döntés. Váljunk. 

Azt gondolom, ennek az írásnak most az a tanulsága, hogy ha van olyan barátunk, aki egyértelműen nem boldog, megpróbálhatunk vele erről beszélni. De csak finoman. Ne erőltessük a dolgot, ne hívjuk fel rá a figyelmét, hogy de szerintünk ez és ez... És ne haragudjunk rá azért, mert nem hallgat ránk, holott mi csak szeretetből és aggodalomból akarunk segíteni. Legyünk mellette, ha beszélni akar, hallgassuk meg, esetleg nyitott kérdésekkel, óvatosan vezessük rá egy-két dologra. Nekem egy brutális felismerés volt az, mikor Eszti barátnőmmel borozgattam és felmerült a kapcsolat meg a második gyerek téma... És pár pohár bor után zsigerből kijelentettem, hogy "igazából, most már én érzem úgy, hogy ennek az embernek nem is szeretnék még egy gyereket szülni". Erre előtte sosem gondoltam, tudatosan nem őrlődtem miatta, és az egy dolog, hogy magamat megleptem ezzel a kijelentéssel, de a barátnőmet is, aki pedig, ha nem is tudatosan, de rávezetett erre. Sok-sok apró mozaikkocka. Ebben lehet segíteni. A nagy döntésben nem. Viszont, ha megvan a nagy döntés, akkor pedig igenis ott a helyünk :) Ha bárki úgy érzi, hogy szeretne velem erről beszélni, hát állok elébe.