A cím alapján rengeteg irányba mehetne ez az írás, az élet bármely területére. Én most a „Test- és lélekfitnesz”-hez kapcsolódóan veszem górcső alá a fenti két fogalmat. És akkor megint témánál vagyunk: Te elfogadod magad? Vagy beletörődsz a helyzetedbe? Nagyon nem ugyanaz! Sokat beszélgettem erről egy barátnőmmel, akit próbáltam az önelfogadás és az önszeretet irányába terelni. Ő viszont makacsul kitartott amellett, hogy nem jó, mert ha elfogadja magát és a helyzetét, az egyenlő egy kifogással, hogy „úgysem tudok rajta változtatni, ezért inkább belenyugszom”. Ti egyetértetek ezzel?

Én nagyon nem. A beletörődés, belenyugvás valóban az: „ez van, és kész, nem tetszik, de ezt kell szeretni, mert úgysincs más út, más lehetőség.” És akkor jelen esetben, mint mondtam, önmagunkról beszélünk. Az alakunkról, az egészségünkről, vagy akár valamilyen belső tulajdonságunkról. A beletörődés tehát valóban negatív, nemtörődöm hangulatú. Nem tetszik ami van, de lusta vagyok változtatni, vagy nem hiszem el, hogy lehet változtatni, ezért beletörődök a helyzetembe. Ilyen vagyok és kész.

Ezzel ellentétben az önelfogadás az (számomra) egyenlő az önszeretettel. Ha szereted magadat és elfogadod magad úgy, ahogy vagy, az olyasmit jelent, hogy „Olyannak szeretem magam, amilyen vagyok. És mivel szeretem magam, ezért teszek azért, hogy a lelkem még inkább szeressen a testemben lakni.” Vagyis igenis teszel magadért nap mint nap, de nem a mások iránti megfelelési kényszerből, nem bűntudatból, hanem szeretetből. Én ezt a saját bőrömön tapasztaltam. Régóta úgy voltam vele, hogy „elfogadom magam olyannak, amilyen” és mivel az önbizalmam a béka feneke alatt volt, ezen is rengeteget dolgoztam és dolgozom is, mert ez egy állandó folyamat. Mindig voltak pontok, amikor úgy éreztem, hogy „na, most már szeretem magam”, aztán mindig jött valami „bóna”, rossz  hangulat, akármi, ami rádöbbentett, hogy hát marhára nem. És az elmúlt néhány évben ezért nem is működött volna nálam semmi. Aztán valamikor a nyáron tusolás után álltam a fürdőszobában a tükör előtt és belém hasított: „Azta, de szép vagy!” És nem azt láttam, hogy mivel nem vagyok megelégedve, hanem azt, hogy mivel igen! És azokról is tudom, hogy lehetne még szebb, de már nem hasonlítom magam másokhoz, csakis önmagamhoz! Megértettem azt is akkor, hogy oké, szeretem magam, és ezért PONT ezért fogok tenni magamért. Hogy egészségesebb és fittebb legyek. És mint mondtam, ebben szerintem az a legfontosabb, hogy soha ne hasonlítsuk és ne mérjük magunkat másokhoz, és ne is hallgassunk másokra, csak saját magunkra! Ha kicsit odafigyelsz, tudni fogod, hogy mi a legjobb neked, ami a testedet és a lelkedet is „helyre teszi”. Ha már a hasonlítgatásról esik szó: szerintem az önelfogadás és a jelenlévő önbizalom egyik mércéje az is, hogy mennyire fogadsz el másokat, és ezt most a külsőségekre szorítkozva: mennyire ismered el, ha valaki jól néz ki. Nem úgy, hogy „hűű, de jól néz ki, én is ilyen akarok lenni”, vagy „b…a meg, hogy nézhet ki ilyen jól”. Hanem úgy, hogy „Azta, de jól néz ki ez a nő! Milyen szép alakja van! Milyen szép arca van!”, stb. de mindezt irigység és rossz érzés és hasonlítgatás nélkül. A legeslegszebb pedig azt, ha mindezt olyan valakivel kapcsolatban is el tudod ismerni, aki egyébként nem a szíved csücske… na ha ilyet tapasztalsz, akkor biztos lehetsz benne, hogy nagyon jó úton vagy az önelfogadást és önszeretetet illetően! ;)