Ehhez a bejegyzéshez többek közt egy cikk, és annak facebook-os megosztása illetve kommentjei adták az ihletet, valamint egy anyuka bejegyzése egy anyukás-beszélgetős csoportban, ami nem kis lavinát indított el... 

Előljáróban annyit szeretnék elmondani, hogy válás óta exemmel rendezett a kapcsolatom, a gyermekünkkel imádják egymást, sokszor találkoznak, és amellett, hogy rendesen fizeti a gyerektartást, segít amiben tud. Nyilván sok oka van a viselkedésének, amit pszichológusok boncolgathatnának, és beszélhetnénk a gyerekkorról, meg egyéb tényezőkről.... Velem nem bánt szépen. Ettől még jó ember és csodás apa. Nekünk ennyi jutott, valamiért nekem ezt kellett átélnem vele. Tanultam is rengeteget... 

Véleményem és tapasztalatom szerint a lelki bántalmazás sokkal alattomosabb, mint a fizikális. Egyrészt, kívülállók számára ez nem látható, hiszen sokszor mások előtt nem csinálják, csak a négy fal közt... Míg a fizikai bántalmazásnak szembetűnő nyomai vannak - sajnos ezt épp ma láttam, egy lányon, aki tele volt kék-zöld foltokkal, egyértelműen azért, mert megszorongatták a karját több helyen is... 
Másrészt a lelki terror szépen, fokozatosan, észrevétlenül leépíti az embert... Tipikus, tankönyvszerű példákról van szó, és mégis... Ha benne vagy egy ilyenben, nagyon sokáig el is hiszed, hogy te vagy a hibás. Hogy egy nagy nulla vagy, hogy mindennek te vagy az oka... és jó esetben, ahogy én is, egyszer csak felébredsz, és azt mondod, hogy eddig, és nem tovább. Egy jóval személyesebb és részletesebb írás talán később lesz ennek kapcsán.
Egyelőre dióhéjban ennyi, amit a cikk kapcsán kommentben is leírtam: 

"Most elsősorban (bár nem teljesen kizárólag...) a pszichés, nem a fizikális bántalmazásról beszélek... Először elkezded elhinni a sok sz*rt. Szépen fokozatosan hagyod magad leépíteni, észrevétlenül. Aztán ha kellőképpen empatikus vagy és pszicho-érdeklődésű, akkor igen, jön az együttérzés, hogy szegény, azért ilyen mert rossz gyerekkora volt, vagy mert az egyéb munkahelyi, stb. frusztrációit vetíti ki rád, valahogy csak segíteni kellene, ettől ő is szenved........ Megpróbálod felnyitni a szemét, hogy ez nem oké. Továbbra is az megy, hogy "változz meg te, mert csak te vagy a hibás, te vagy az oka mindennek.. és akkor majd én is normális leszek veled" . Aztán megint azon gondolkodsz, hogy hisz', hogy nem is tehet róla, hogy ilyen, ő is csak egy áldozat... És jó esetben eljön az a pont, amikor ez már nem érdekel többé, csak tudod, hogy ki kell lépni ebből, most azonnal. Nincs tovább. És akkor a környezetedben kétféle reakció van. Az egyik, hogy "na végre", "már féltettelek". A másik meg a nagy csodálkozás, hogy "ne már, hisz ti olyan kiegyensúlyozott, vidám, satöbbi párnak tűntetek". Na meg az, hogy "de te egy okos, intelligens nő vagy. Hogy hihetted el ezt a sok mindent???"

Igen, ez a lényeg, azt hiszem. Sajnos, azt gondolom, többen járnak hasonló cipőben, mint azt gondolnánk. Biztos vagyok benne, hogy mindenki környezetében van ilyen, még ha nem is vesszük észre... Segíteni nehéz, mert ezt mindenkinek magának kell felismernie. Amíg ő nem látja be, hogy gond van, addig mondhatnánk akármit.Jobb kimaradni. Mesélhetnék én is, nekem is próbáltak segíteni.... de még egy évig húztam és el is hitettem magammal, hogy minden rendben van. 
Egy barátnőm például megkérdezte, hogy szerintem hogy tudnánk segíteni egy másik barátnőnknek, mert szerinte nagyon rossz neki... Én meg csak visszakérdeztem: "Miért, nekem tudtatok segíteni? Nem, ezt neki kell felismerni...."
Nekem is van egy olyan kedves ismerősöm (fiatal, kisgyerekes anyuka), aki mikor tavaly megtudta, hogy válni készülök, és mégis mik a fő okok, ő azonnal így reagált "Jaj, hát az XY is ilyen ám sokszor velem, hirtelen haragú, meg nagyon csúnyán beszél velem sokszor, de tudod, ő azért nagyon szeret ám, meg mindig bocsánatot kér..." Szóval ez a lány is felismerte már a problémát, de még hárít... És nem mondom, hogy egyből válni kell, mert biztosan van olyan, ahol együtt tudnak változtatni. Mindenképpen meg kell próbálni, és ha nyitott rá a másik fél is, akkor megér egy próbálkozást. 

Azt hiszem, ennek lesz folytatása...