Azt gondolom, ez is egy állandó téma. Ha az ember önismerettel foglalkozik, talán már megfigyelte, hogy vannak ennek is különböző fázisai. Nem ámítok senkit instant megoldásokkal, mert NINCS! Az út az önelfogadáshoz, önszeretethez elég rögös, kimerítő és fájdalmas tud lenni! Hogy ez rosszul hangzik? És inkább fizet valaki sok pénzt feleslegesen, egy hihetetlenül kedvező ajánlatért, ami majd megváltoztatja az életét? Hát ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, ez így nem működik! Elszórhatod a pénzedet butaságokra, ha akarod, de ha rám hallgatsz, akkor egy nagyobb összeg helyett inkább időt és türelmet fordítasz az „ügyre”, vagyis ÖNMAGADRA. Időt, mégpedig azért, mert gondolj csak bele, mikor és hol tűnt el a saját magad iránt érzett szeretet? Létezett valaha? Persze, hogy létezett… Hisz egy kisbaba úgy jön a világra, hogy 100%-osan szereti és elfogadja magát. Nincsenek benne kétségek és félelmek önmagával kapcsolatban, csak simán, természetesen szereti magát. Sajnos, ezt az összhangot nagyon hamar megzavarják különböző külső tényezők. Ahogy egyre nő, úgy kapja a visszajelzéseket, első körben természetesen az Édesanyától: egyrészt valahol a nevelés természete folyamata, hogy határokat szabnak a gyereknek, amit úgy élhet meg, hogy akkor amit eredetileg képzelt, az nem is jó. Akkor biztosan vele van a baj. Ez a folyamat a belső értékekkel kapcsolatos magabiztosságot piszkálja meg. Ahogy később az iskolával, tanulással kapcsolatos elvárások is. Ami a külsőt illeti, a gyerek már egész kis korban láthatja, ahogy mondjuk Anya áll a tükör előtt és elégedetlenkedik magával. Vagy éppen nem eszik vacsorát, mert „túl nagy a hasa”. Ettől már szépen összezavarodik a gyerek, hogy hiába mondják neki, hogy a belső érték számít, hogyha a felnőtt az ellenkezőjét bizonyítja a tettével… ráadásul a belső értékekre való egészséges rálátás is károsodhatott akkora, hiszen „jó esetben” átvették a szülőtől vagy a szülő a cselekedetével beleültetett a gyerekbe egy jó kis megfelelési kényszert vagy szorongást. A suliban már simán méricskélik egymást a gyerekek és elkezdődik, hogy egymásra akarnak hasonlítani, aki kilóg a sorból bármilyen szempontból, azt csúfolhatják, stb. Persze, mondhatjuk, hogy ezen mindenki keresztülmegy. Valóban. De nem mindenki ugyanúgy éli  meg, és csak a nagyon szerencséseknek nem sérül az önértékelésük. A legtöbben tehát eleve sérülten lépjük át a kamasz- majd a felnőttkor küszöbét, és így lépünk be egy párkapcsolatba, ami megint két irányba vihet: vagy pozitív és építkezünk általa, vagy lassan leépít, és csak jóval később építkezünk általa…mikor felismertük, hogy ez nem oké. Aztán ott áll az ember (lánya) huszoniksz vagy harminciksz évesen és „utálja magát”, ha nem is tudatosan. Utálja magát, mert úgy érzi, elpazarolta az idejét, mert nem elégedett a külsejével, mert úgy érzi, nincs jó helyen, mert nem csinált még nagy karriert vagy mert neadjisten nincs normális párkapcsolata. Na de kinek is akarunk mi megfelelni? És milyen elvárásoknak? Mert ezek az elégedetlenségek bizony mind elvárásokból fakadnak, meg persze lehet, hogy azért, mert elhittük, elhisszük, hogy semmi nem jó úgy ahogy van. Pedig mindent magunknak köszönhetünk, a „rosszat” is. És itt az idézőjel azért kell, mert a rossz általában nem is az. Hiszen abból tudunk a legjobban építkezni. Ha már felismertük, hogy nem a helyünkön vagyunk, vagy ez így nem jó, változtatni szeretnék, akkor jó úton vagyunk, mondhatni felébredtünk. De az elvárásokról, a megfelelésről és a felébredésről majd még később ejtünk szót. Most kanyarodjunk csak vissza oda, amikor ez a felébredt ember áll a tükör előtt és utálja magát. Csak kérdezem: Tudsz te tiszta szívből bármi jót tenni azzal, akit utálsz? Ugye, hogy nem….. Szóval? Te igazán szereted (már) magad? Ha esetleg most elbizonytalanodtál, akkor keress bátran!