Ahogy azt már a Facebook oldalamon néhányan láthattátok, két hete én bizony két napra lementem a térképről. Elutaztam, egyedül, 2 éjszakára, 2 napra. Na nem mondom, hogy ez teljesen a saját fejemből pattant ki - bár gondoltam ilyesmire, szinte biztos vagyok benne, hogy nem tettem volna meg, ha nincs egy kis külső ráhatás. Nem tudok elég hálás lenni ennek a nagyon kedves barátomnak, akivel az elmúlt hónapokban gyakorlatilag minden gondunkat-bajunkat megosztunk egymással. Mikor látta rajtam, és panaszkodtam is, hogy kicsit "szét vagyok esve", dekoncentrált vagyok, és sokszor türelmetlen, ideges leszek, ő mondta, hogy "el kéne menned valahova egy hétvégére". Mire mondtam, hogy "oké, de hova? És kivel? Eljössz velem?" A válasz mindig az volt, hogy bár nagyon szívesen eljönne, nekem most arra van szükségem, hogy egyedül menjek el.

Aztán egyszer csak fogtam magam és elkezdtem szálláshelyeket nézegetni. Ugyan én olyan szuper helyen lakom szerintem, hogy a várost és az erdőt járván megfordult a fejemben, hogy legjobban itt lehetne kikapcsolódni, azért idevalósiként ez mégsem így működik. Ahhoz, hogy kikapcsolj, igenis ki kell szakadni a megszokott környezetből. Nem kell több száz kilométert utazni és nem kell a luxus meg a wellness... Az jöhet máskor, párban, családostul. De ez nem arról szól. Kiválasztottam egy szálláshelyet, ami mindössze 50 km-re van tőlem, és nem városban, hanem egy helyes kis város melletti szőlőhegyen, erdő mellett.

Megbeszéltem szülőkkel és gyermek apjával, hogy hogy legyen a hétvégi felügyelet, pénteken egyenesen munka után autóba pattantam, még pár dolgot vásároltam a hétvégére és irány a szállás. Egy kis nyaralónak a kisebbik, különálló, kétszemélyes lakrészét vettem ki, csodaszép kerttel. A házigazda hölgy nagyon kedves volt, bár láttam rajta, furcsállja, hogy tényleg egyedül érkezem. Kicsit puhatolózott is, aztán amikor felvázoltam a helyzetet, mondván viszonylag friss válás, szingli anyuka, átmenetileg gyerekkel szülőkhöz hazaköltözve, és egyébként is annyi minden történik mostanában körülöttem.... Láttam rajta az együttérzést, sőt még talán valamiféle tiszteletet is... Aranyos volt, mondta, hogy nem kell félnem, egyedül vagyok de mégsem, bármi van keressem őket, és adott tippeket kirándulásra. 

Aznap este jártam egy órát a szőlőhegyen, ahonnan csodás a kilátás. Ez már majdnem levitt alfába. :) Persze, ami fontos, telefont és internetet minimalizálni kell! Vacsi, egy ital a teraszon, aztán egy jó könyv, alvás. 

Ami a szombati napomat illeti, azt röviden úgy foglalhatnám össze, hogy most már kezdem érteni az El Camino-n résztvevőket. Jó-jó, messze nem nyújtottam olyan teljesítményt mint ők, ráadásul csak egy napról beszélünk, de átjött az érzés, vagy legalábbis annak egy töredéke, ami bennük is meglehet a zarándokút során.
Bár a házigazdám adott térképet és mondott is nekem útvonalakat, gondoltam elindulok valamerre aztán majd meglátom. Telefon és óra nélkül. Vizet és fényképezőgépet vittem magammal, kábé ennyi. Elindultam a nyaralók melletti úton, nézelődtem, csodáltam a tájat. Beértem az erdőbe. Csordogáló patak, csodaszép fák, lombok közt átsütő napsugarak, mi kell még... Aztán olyan történt, amin igazából meg sem lepődtem, már sokszor előfordult velem, igaz, még sosem teljesen egyedül :) Egyszer csak vége lett az útnak, a balomon lent a mélyben a patak, a jobbomon meg egy meredek domboldal... Gondoltam, én vissza ugyan nem fordulok, inkább fel a meredeken, előbb-utóbb csak kijutok valami útra... Természetesen így is lett, felértem egy műútra, és elindultam rajta balra. Nem tudtam, hogy milyen messzire fogok menni, azt sem, hogy hova visz, csak sejtettem. Legalább másfél órát gyalogoltam ezen az úton úgy, hogy senkivel és semmivel nem találkoztam. Nem gondolkodtam azon, hogy hova megyek, meddig megyek, sőt, egyszer csak azt vettem észre, hogy már semmi konkréton nem gondolkodom... Csak élveztem, hogy megyek, megyek előre, élveztem közben a tájat, a szellőt, a napsütést, az erdő hangját, és leginkább azt, hogy tisztul az elmém. 

Végül kiértem egy útkereszteződéshez és itt világossá vált, hogy milyen sokat jöttem, és valóban, majdnem ott vagyok abban a faluban, amire gondoltam, és amire mondta előző nap a hölgy, hogy az azért gyalog elég messze lenne... Körbejártam a falut, fotóztam párat, majd egy másik, már nem erdei úton indultam vissza. Közben egy árnyékos helyen megpihentem egy fél órát, és egy csodás könyvet olvasgattam. Mikor visszaértem a szállásra (azért bevallom, az út vége felé egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy ugyan, visszaérek e sötétedés előtt :-D), kiderült, hogy saccperkábé 5 órát voltam úton. Ebből gyakorlatilag 20-30 percet nem számolva végig gyalogoltam. Csodás érzés volt, kellemesen elfáradtam, teljesen kitisztult az elmém és valahol beismerem, büszke és boldog voltam. 

Este és másnap is sétáltam még kicsit a környéken, mielőtt hazaindultam, és teljesen lenyugodva, lelassulva érkeztem meg. Azt gondolom, hogy bár nyilván vannak a mindennapokban olyan ingerek, amik kihozzák az ember lányát a sodrából, mégis, néhány dolgot biztosan hosszútávon meg tudok még őrizni ebből a hétvégéből.

Ha rajtam múlna, én korra, nemre és családi állapotra való tekintet nélkül mindenkinek receptre feliratnám, hogy mondjuk évente kétszer, 2-3 napra vonuljon el, teljesen egyedül. És ez valóban nem pénzkérdés. Nem kell messzire menni, nem kell éttermekre és wellnessre költeni, hisz itt éppen az a lényeg, hogy minél inkább magunkban legyünk.