Azt gondolom, ez egy olyan tulajdonság, vagy inkább képesség, ami folyamatos változásban van. Függ attól, hogy kivel szemben gyakoroljuk (vagy éppen nem), függ a helyzettől és talán leginkább az aktuális lelkiállapotunktól. A türelem véleményem és tapasztalatom szerint egy tudatos döntés – ezt senki nem tudja kívülről ránk kényszeríteni, viszont sok tanítónk lehet, akinek segítségével fejleszthetjük ezt a képességünket. Amikor gyermekem született, akkor jöttem rá, hogy Anyának lenni az egyik legjobb módja a türelem fejlesztésének is. De a gyermekünkön kívül még sok minden és sok mindenki segíthet ebben. Az évek során számos olyan emberrel álltam ilyen-olyan kapcsolatban (főnök, kolléga, rokon, stb.) akinek köszönhetően sokat tudtam gyakorolni a türelmet. Persze ez az adott helyzetben sokszor nem tudatosul bennünk, csak később. Viszont roppant jó fejlődési lehetőség. Én egy-egy nehezebb természetű emberre – szerencsére – most már inkább kihívásként tekintek J
Ahogy írtam a legelején, a türelem folyamatos változásban van és ezt leginkább mi magunk befolyásoljuk, sőt, általában saját magunkkal vagyunk a legkevésbé türelmesek. Ti is biztosan megfigyeltétek már ezt, ugye? Mindig magunkat bántjuk leginkább, magunkkal vagyunk a legszigorúbbak, saját magunktól várjuk a legtöbbet és a lehető legrövidebb idő alatt. Legyen szó tanulásról, munkáról, sportról, életmódváltásról: ha szeretteink, barátaink vágnak bele valamibe, mit csinálunk? Megdícsérjük és támogatjuk őket. És hogyan viselkedünk önmagunkkal szemben? Nos, az én tapasztalatom az, hogy ebben a helyzetben már korántsem vagyunk ennyire pozitívak. Vegyük például az életmódváltást – adott egy csoport hasonló érdeklődési körű ember, akik segítik egymást. És amiért az egyiket megdícsérem, azért saját magamat lecseszem. Türelmetlenül várom, hogy kevesebbet mutasson végre a mérleg, míg a társamnak elmagyarázom, hogy legyen nyugodt és türelmes, teljesen normális, hogy stagnál a súlya...Tipikus példa, szerintem.

Fontos tudni és érezni, hogy a türelem nem valami passzív dolog. Sőt, éppen valami nagyon is dinamikus, hiszen ha ezt a képességünket tudjuk fejleszteni, akkor ezzel egyidőben fejlesztjük a belső erőnket is, vagyis az akaraterőnket. A két kulcsszó számomra itt is a tudatosság és az önkontroll. Tudatosan figyelni magadra és észrevenni, mikor fogytán van a türelmed, ilyenkor elcsípni és kicsit helyére tenni a gondolataidat. Szerintem ez roppant fontos pont, mert ha megtanulunk türelmesek lenni önmagunkkal, akkor nyugodtabban ám sokkal kitartóbban és tudatosabban tudunk tenni a céljainkért, és így semmi és senki nem állíthat meg minket!

Na de hogyan gyakoroljuk? Hogyan legyünk türelmesebbek? Íme egy idézet a Dalai Lámától, ő a lenti képen olvasható módon fogalmazta ezt meg. Ha önmagunkról van szó, tehát saját magunk ellenségei vagyunk igazából, csak fel kell ismerni... 

Nemrégiben történt:

Ránéztem a naptárban a dátumra: Ma lenne a 10. házassági évfordulóm. Mondjuk inkább úgy, ma 10 éve házasodtam meg (először...csak mert sose lehet tudni...). Nem, nem azért jutott eszembe, mert nosztalgiázom, még ha ez rák csillagjegyűként teljesen helyénvaló is volna. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy soha egy pillanatra sem bántam meg a döntésemet a válással kapcsolatban. Sőt, életem legjobb döntése volt, amire igazán büszke vagyok, mert ezáltal tanultam meg - még ha folyton emlékeztetnem is kell magam erre - hogy én egy erős, talpraesett, magabiztos NŐ vagyok. A dátum kapcsán inkább olyan közhelyek jutottak eszembe, mint "véletlenek nincsenek", "mindennek eljön az ideje", " a legjobbkor a legjobb helyen", "meg kell érni a döntésre", és még sorolhatnám. A közhelyek azért váltak azzá, mert mind igazak. Véletlenek tényleg nincsenek, és ebben pont azóta hiszek, mióta (és ahogy) az exférjemet megismertem. Viszont, olykor szükségesek a változások az életben. Van, amikor magunk változtatunk és van, amikor rákényszerülünk. A lényegen azonban nem változtat: menjünk bele bátran és fogadjuk el a helyzetet, hozzuk ki belőle a legjobbat! Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy sok szép pillanatot is megéltem abban a kapcsolatomban, és életem legnagyobb ajándékát is általa kaptam meg, és ezért roppant hálás vagyok. Magamnak és neki. Sőt mi több, még a rossz dolgokért is hálás vagyok, mert azok nélkül a negatív tapasztalatok nélkül én most nem én lennék. Van, akinek kevesebb "szar" is elég ahhoz, hogy felébredjen, van akinek több kell... és még olyan is van, aki az egész életét végigalussza - amolyan boldog vagy boldogtalan tudatlanságban. Viszont, ha mégrtél a változásra, és már benned motoszkál, akkor ne félj meglépni azt! Hidd el, utána hálás leszel magadnak - és minden és mindenki másnak is. Mert csak így lehet előre lépni. És a változás nem mindig egyenlő azzal, hogy valami véget ér. Valamikor csak apró változtatásokra van szükség az adott helyzeten belül. A lényeg, hogy ne ragadj bent a szürkeségben, és igen, egy újabb elcsépelt mondat: Lépj ki a komfortzónádból! És mivel ezt sokan félreértelmezik, erről majd egy következő bejegyzésben írok. ;) 

A napokban szembejött egy cikk, ami olyasmiről szólt, hogy vajon miért böki a fitnesslady-k szemét, ha valaki jóízűen megeszik egy hamburgert és nem 40 kg, vagy épp fordítva..., és miért piszkáljuk egymást azért, mert valakinek tetoválása van vagy éppen nincs? És tényleg. Miért? Miért érdekli az embereket mások élete? Miért nem a sajátjukkal foglalkoznak? Miért nem lehet szimplán elfogadni, hogy emberek vagyunk, sokfélék vagyunk és szerencsére nem mindenkinek ugyanaz tetszik? Azt gondolom, az emberek túl sokat foglalkoznak másokkal. Ráadásul ha valaki elkezd magával foglalkozni, mondjuk önismeret terén, akkor őt is kábé marslakónak nézik…. Ahelyett, hogy egy kicsit magukba néznének és feltennék maguknak a következő kérdést:
Hol érint engem az, hogy a másik ember mit csinál -értsd: mit tetováltat magára, hogyan öltözködik, mit tanul vagy épp milyen munkát végez, milyen autója van, stb? Miért nem foglalkozom inkább saját magammal? Biztos, hogy rendben vagyok önmagammal, ha mások életének boncolgatására fordítom az időmet? Mi lenne, ha azt az energiát inkább arra használnám, hogy magamba nézek? Ki vagyok én? Mit szeretnék és mit nem? Elégedett vagyok az életemmel? Hova tartok? Mik a céljaim?

Szóval miért nem ezekkel foglalkoznak az emberek? Talán mert túl fájdalmas lenne… túlságosan nehéz dolog szembenézni önmagunkkal. Ahogy egy számomra nagyon kedves ember mondogatta nekem régebben: „most engem akarsz átb…ni vagy saját magadat?” Időbe telt nekem is, míg rájöttem… A legjobb megoldás tükör elé állni és szépen sorban levenni az álarcokat. Az összeset. Ez a lehető legjobb, de a legkeményebb megoldás. Nem egyszerű, de ha egyszer megteszed, ha felébredsz, akkor nincs visszaút. Nem áltatok senkit. Mindez kőkemény meló, nap mint nap megküzdesz magaddal és a démonjaiddal, de napról napra lesznek felismeréseid és egyre jobban érzed magad a bőrödben. Ezzel egyidőben pedig egyre kevésbé fog érdekelni, hogy mit gondolnak rólad mások és hidd el, ez így van rendjén. A többi már az ő dolguk, Te csak engedd el...