Azt hiszem, az is nagyon jó mutatója annak, hogy mennyire vagyunk kibékülve  magunkkal, hogy miként reagálunk a felénk áradó bókokra. Van nekem egy nagyon kedves ismerősöm, egy Anyukám korabeli, telt alkatú hölgy, kívül-belül ragyogó egyéniség. Ha őt valaki megícséri, mondjuk, hogy “milyen csinos vagy ma”, vagy “milyen jól áll neked ez a piros ruha”, vagy “jó az új frizurád”, az ő reakciója egy hatalmas mosoly kíséretében csak ennyi: “ugye?” Nyilván ez feltűnt nekem is, hisz nem egy mindennapi reakció. Leginkább csak egy zavart “köszönöm”-öt szokásunk motyogni ilyenkor, amit esetleg kiegészítünk egy rácsodálkozással, magyarázkodással, hogy “tényleg, pedig olyan nyúzottnak érzem magam”, vagy valami hasonló. Nos ez a hölgy, nyilván engem és kislányomat is terelgető módon, egyszer szóba hozta ezt. Hogy bizony ő sem volt ám mindig ilyen. Fiatal korában a férjétől leste el ezt a szokást. Ugyanis fiatalasszonykényt, áhítattal, csodálkozva nézte azt a szép szál embert, amikor indulván valahova, megállt a tükör előtt és egy önelégült tekintet kíséretében igazított kicsit a gallérján. Ő pedig ezt gondolta magában: "Jé, ezt így is lehet? Hogy elégedett vagyok magammal? Persze, ahogy mondja, ez nála is egy hosszú folyamat volt, mire teljesen működött, de innentől kezdve erre törekedett. Igenis, merj a tükörbe nézni, és keresd meg, lásd meg a szépségedet! Igenis, hidd el, amit mondanak neked! Valaki bókol neked? Szerinte szép vagy? Igen, tényleg az vagy! Nézz a tükörbe, hidd el, és ha valaki bókol, akkor nyugtázd helyeslően. Hidd el, ettől nem fogsz nagyképűnek tűnni, pláne akkor nem, ha egy “rászorulónak” ugyanígy elmagyarázod ezt. Bevallom, ezen én is folyamatosan dolgozom, de már egész jól alakul. Próbáld ki te is!